Élménytöredék

2005. augusztus 9., kedd. , az indulás napja.

Nagy nap ez az én életemben, hiszen ez az első alkalom, hogy utasszállító repülőgépen utaztam. Repülni ugyan repültem már egyszer, de az csak egy kis sportrepülőgép (Cessna) volt, be kell vallanom, akkor is nagyon féltem, viszont ettől még sokkal inkább rettegtem. Izzadt a tenyerem, elszorult a gyomrom, mindenféle bajom előjött. Kész csoda, hogy a hajam nem hullott ki…

Ezen a napon még dolgoztunk. Előtte nap éjszakába menően csomagoltunk, készültünk, hogy minden rendben legyen, ne kelljen kapkodni. Ez egész jól sikerült, mert határidőre minden holminkat bele tudtuk gyömöszölni két sporttáskába és két kisebb hátizsákba. Ez persze meglehetősen sok lemondást és szellemi ráfordítást igényelt tőlem, hiszen én ilyenkor legszívesebben a fél ruhásszekrényt, a háromnegyed cipősszekrényt, és a fürdőszoba teljes berendezését becsomagolnám az úti poggyászba. Ettől azonban természetesen most is el kellett tekintenem.

Szóval elérkezett az indulás délutánja. Két kisgyermekemtől érzékeny búcsút kellett vennem, hiszen ők itthon maradtak. Nyolc éves kislányom nem volt különösebben meghatódva, ritkán aggasztja, ha kap egy kis szabadságot a szüleitől, akik mindenbe beleszólnak, és nem csinálhatja azt, amit akar… Három éves kisfiam viszont láthatóan kissé meg volt szeppenve. Nem tudom, mennyire vette át anyukája aggódását, hogy vajon mi lesz az ő kicsike fiacskájával ez alatt az elkövetkező 5 nap alatt, teljesen elanyátlanodva… Mikor elköszöntem tőle, majdnem sírva kérdezte, hogy: „Petra is elmegy?” Kész megkönnyebbülés volt számára hallani, hogy nővérkéje itt marad.

A gyerekek tehát maradtak, nagymama és dédi egymást erősítve vigyázott rájuk.

A repülőgép terv szerint 19.10-kor indult, a Sky Europe gépéről volt szó, egy Boeing 737-es típus. Persze ez nekem semmit nem mond, mert gőzöm sincs, hogy a többi gép milyen. Annyit tudtam róla, hogy előző vasárnap repült egyet a borús égbolton, a kecskeméti repülőnap közönsége előtt, melynek jómagam is szinte már elmaradhatatlan része voltam, két szép szál ifjú (férjem, és a haverja) alkotta díszkísérettel…

Nagyon szép, napos idő volt, elég korán kiértünk a Ferihegy 2-re, másfél órával az indulás előtt.

Még arra is volt időnk, hogy kimenjünk a teraszra, és nézzük a forgalmat a kifutópályákon.

A szorongás nem szűnt meg bennem, erre jót tesz egy kis evés, úgyhogy várakozás közben eltüntettem egy fél zacskó diákcsemegét. A másik felét csak azért nem, mert úgy gondoltam, jó lesz ez még az előttem álló, nehéz, éhezéseket előrevetítő napokra-mivel csak szállásunk volt, mindennemű ellátás nélkül…

Gyorsan elérkezett a felszállás ideje, az ellenőrzésen túlesve még volt idő arra, hogy a számomra meglehetősen barátságtalan, bár nagyon csillogó étteremben elfogyasszak egy méregdrága kapuccsinót (nehogy esetleg elaludjak a repülőn…). Az első sorban kaptunk helyet. Úgy egyeztünk meg, hogy én ülök az ablak mellé nekem már úgyis minden mindegy alapon.

A felszállás még napnyugta előtt történt, és pont a napos oldalon kaptunk helyet, nos, ez az a kivételes helyzet, amikor nem szebb az élet a napos oldalon, ugyanis nem részesülhettünk olyan gyönyörű kilátásban amilyen lehetett a másik oldalon. Ehhez még hozzáadódott az a felfokozott érzelmi állapot, amellyel én utaztam, izzadó tenyér és hasonló mellékhatások. De nézzük a pozitívumokat: a tengeribetegség nem jellemző rám így a sick-bag használatától eltekinthettünk.…

A felszállás előtt a kapitány köszöntött bennünket, az utaskísérők pedig elláttak a szokásos tanácsokkal, hogy melyek azok a tennivalók, amelyek elvégzésével eltölthetjük életünk utolsó pár percét egy esetleges vészhelyzet esetén…

A szemünkbe sütő verőfény ellenére az elején még elég sok mindent láthattunk azért, például a Balatont, majd 9000 méteres magasságból, és pont olyan volt, mint a térképen. Közben sikerült pár élvezhető fotót készítenünk a felhők felett.

A sebességünk egyébként több, mint 800 km volt óránként így nem egészen egy óra alatt meg is érkeztünk Dubrovnikba.

Figyelemmel kísérhettük a naplementét, a Cilipi repülőtér már éjszakai fényekkel fogadott bennünket, és én nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy végre megint föld van a lábam alatt, és a repülés csak feleannyira volt rossz, mint amilyenre számítottam…

De teljesen azért nem nyugodhattunk még meg, hiszen ott voltunk a repülőtéren, este 9-kor, és még valahogyan el kellett jutnunk a szálláshelyünkre, amely egy Mlini nevű faluban található.

Most már azt mondtam, okos döntés volt taxit rendelni a repülőtérre, hiszen ahogy kiléptünk a csomagokkal, ott várt bennünket a Tomislaw nevű taxis fiú, akivel még otthon előre leegyeztettük a fuvart. Könnyen felismertük, mert egy táblát tartott a kezében, amelyre a párom neve volt írva.

Útközben kicsit beszélgettünk, a srác nagyon jól beszélt angolul, sokkal jobban, mint mi, de azért megértettük egymást.

Minden nehézség nélkül a megadott házhoz szállított bennünket, ahol már várt ránk Mira asszony, a házigazdánk, aki felkísért bennünket a szobánkba. Ő csak németül beszélt a változatosság kedvéért, ami tulajdonképpen nem lett volna probléma, hiszen én elvileg tudok németül, csak éppen az a gond, hogy annyira ráálltam az utóbbi időben az angolra, hogy minden gondolatom az angol körül forgott a (épp előtte nyelvvizsgáztam) így a német szavak eléggé nyögvenyelősen jutottak eszembe és ez kissé megnehezítette a kommunikációt.

De mindez nem volt lényeges, mert fedél volt a fejünk felett és az egész úgy nézett ki, mint egy kicsi hotel, némi túlzással azért. Egész pontosan egy 3 szintes házról volt itt szó, amelynek a legfelső szintjén voltak kialakítva a fizetővendég szobák. Egyik oldala a tengerre, a másik pedig az udvarra nézett.

Egész kellemes kis szoba volt egyébként, dupla ággyal, kis szekrénykével egyik oldalon, kis íróasztalkával, felette tükörrel, és persze kis fürdő-WC-vel.

Ami nagyon lényeges: volt elég szekrény a pakoláshoz, így tehát minden rendben volt a szobával.

Miután lepakoltunk, gondoltuk, megnézzük a tengert, mondván: vessünk rá egy pillantást, ha már itt vagyunk. A fürdés annyira nem vonzott, mert ahhoz muszáj lett volna levetkőzni, márpedig hosszúnadrágban, és hosszú ujjú felsőben éppen kellemes volt a hőmérséklet.

Az első dolog, ami nem igazán lett a szívem csücske, az pedig az a forgalmas főút, amely elválasztotta a szálláshelyünket a tengerparti területtől. Így ugyanis minden egyes, a tengerpartra tett látogatásunk egy életveszélyes (ha előveszem az optimizmusomat, akkor azt mondom: kalandos…) közúti átkeléssel kezdődött és ért is véget.

Mivel az autók folyamatosan jöttek mentek és nem kis sebességgel, ezért jó pár percig minden alkalommal eltartott, amíg át tudtunk lavírozni az úttesten két száguldó kocsi közötti szünetben.

De miután ezt a műveletet elvégeztük, onnantól kezdve egy nyugodt, kiépített üdülőhelyre értünk le, rengeteg lépcsőfokon lépkedve, de ezt én tulajdonképpen még élveztem is, mert olyan jól elfáradtam tőle, no nem lefelé, hanem amikor felfelé másztunk.

Nagyon hangulatos volt az este, sok vendéglő volt a parton, gyerekek szaladgáltak, még ezen a késői órán is, és pezsgett az élet mindenféle nyelveken. Szépen ki volt világítva, óriásira megnőtt pálmafák nőttek a parton is, meg mindenütt, és hihetetlen sok fügefát láttunk, melyeknek az ágai roskadoztak a tenger sok gyümölcstől. Egy alkalommal, mikor éppen rám tört a kísérletező kedvem, leszakítottam egy érettnek tűnő fügét és beleharaptam, mivel sohasem ettem még nyers fügét, viszont szárított formában imádom. Bár ne tettem volna, mert annyira émelyítően édes volt, hogy ott helyben eldöntöttem, nyers fügével nem próbálkozom többet.

De nemcsak fügefák nőttek (ezek egyébként teljesen lehetetlennek tűnő helyeken is előfordultak, mint például sziklafal oldalában, szóval mindenütt, nyilván gondosan kiválasztják maguknak a meleg napos helyeket.) hanem citrom-és narancsfák is szép számban, és ami pluszban még hozzájárult ehhez az igazi mediterrán fílinghez, az a rengeteg leander, melyek az összes lehetséges színben pompáztak, és óriási fákká nőttek és bizony nőttek mindenütt ezek is.

Szóval sétálgattunk kicsit itt a parton, felmászunk egy lépcsőn, lesétáltunk a másikon, és azonnal sejtettem, hogy itt aztán kilométerhiányunk nem lesz ebben a négy napban.

Az idő tulajdonképpen kellemesnek volt mondható, jó volt hallgatni a tenger csobogását, beszívni a friss tengeri levegőt, nézni a sejtelmes fényekbe burkolózó házakat, ahogy a fények játszottak a vízen, szóval nem kellett sok idő ahhoz, hogy az a bizonyos, csak nyaralásra jellemző hangulat magával ragadjon, és megnyugtasson az átélt (még ha magam által kreált és talán mások számára alaptalannak is tűnő) izgalmak után.

Másnap felkelés után az első dolgom az volt, hogy kitekintettem az ablakon, és az ég szikrázó kék volt, csodálatosan sütött a nap. Mivel a mi szobánk ablaka nem a tengerre nézett, muszáj volt kimennem az aprócska teraszra, és egy pillantást vetnem a tengerre, amely hasonlóan gyönyörű kék színben pompázott.

Nem mellékesen elfogyasztottam egy tegnapról megmaradt szendvicset, mert reggeli nélkül nem élet az élet, sőt még a betevő kávémat is megpróbáltam összekotyvasztani, a csapból folyó meleg vízből, mivel a merülőforralót sajnos eszembe se jutott magammal hozni.

Reggeli után lesétáltunk a tengerpartra. Szemügyre vettük a hajókínálatot, és úgy döntöttünk, hogy kishajón fogjuk megközelíteni először Dubrovnikot.

Egész napos kirándulásra készültünk, ennélfogva fürdőruhát és a frissen beszerzett illetve otthonról hozott hideg élelmet is magunkhoz vettünk.

Viszonylag megfizethető volt a hajóút, mely útba ejtette Lokrum szigetét is, mely egy kellemes szigetecske a róla olvasott információkra hagyatkozva, strandokkal, erdővel, romokkal, templommal. Az idő kellemes volt, bár a hajón ülve jobban esett a napon tartózkodni, mert egy kicsit átfáztunk a szél miatt.

Fényképeztünk párat közelítve Dubrovnikhoz, és végül kikötöttünk. Dubrovnik óvárosába érkeztünk meg, és rengeteg ember volt a kikötőben. Egymás lábát taposták, vártak a hajókra.

Ahogy kimenekültünk a tömegből, beleértünk egy másikba, amely állandósult. Hihetetlen sok turista volt az óvárosban, mindenféle náció képviseltetve volt, természetesen nem számítottunk különlegességnek mi magyarok sem.

Az első dolgunk az volt, hogy megkerestük a sétálóutcán a Nova Banka egyik automatáját, melyből készpénzt igyekeztünk kinyerni. Ez volt a leggazdaságosabb választás, mivel ez a bankot az OTP leányvállalata, így a pénzfelvétel olcsóbb volt, mint ha egy másik automatát vettünk volna igénybe. Egy kis nehézségbe ütközött a dolog mivel átmenetileg pont nem működött, de sebaj, itt is bebizonyosodott, hogy a türelem rózsát terem.

Sétálgattunk a belvárosban, próbáltuk bebarangolni, amit tudtunk megnézni, ahová fel lehetett mászni, felmásztunk. Mivel én nagyon éhes voltam (mint mindig, ha közeledik az ebédidő), kerestünk egy kellemes éttermet, ahol elfogyaszthatunk némi ebédet.

Az óvárosban a Hotel Imperiallal szemben találunk is egy kellemes kis helyet, Mimóza névvel, ahol 8 Euróért (már nem biztos, hogy jól emlékszem az árra,) találtunk kétfogásos ebédet, halleves volt, és sült hal salátával volt a második. Tényleg kellemes kis hely volt, egy kis lépcsőn jutottunk be az udvarra, egy szép kis kerthelyiségbe, ahol barátságos lugasok alatt voltak az asztalok.

Volt ott egy idősebb pincér, aki valóban nagy kincs lehetett, mert legalább 4 nyelven beszélt.

És az ebéd? Az elég finom volt, bár kicsi meglepetés azért ért, amikor kihozták a hallevest, mert az én lelki szemeim előtt már megjelent egy jó paprikás halászlé jókora haldarabokkal, mint ahogy a fish soup-ot, ugye ismerjük itt Magyarországon. Ezzel szemben azonban, amit kihoztak az nem piros volt, hanem sárga, nem voltak benne haldarabok, csak némi foszlányos halbőrke, de mivel nagyon éhes voltam, nekiálltam, lesz, ami lesz.

Finom éppenséggel nem volt, de nagyon jólesett, be is kanalaztam az egészet, annak rendje-módja szerint. A második viszont nagyon finom volt, a sült nem tudom miféle hal és a hozzá felszolgált párolt zöldség és saláta is. Bár a saláta egy kicsit túl lett ecetezve, nem vagyok én ehhez sem hozzászokva, de azért megbirkóztam ezzel is.

Zárásként pedig megiszogattunk még egy kis fehérbort, azért fehéret, mert elfelejtettünk kifejezetten vöröset kérni, és vagy éppen nem volt, csak fehérboruk, vagy a pincér ismerte az etikettet, és tudta, hogy a halhoz fehérbor dukál. Bár nem vagyok a fehérbornak híve, mégis megittam a részemet, és tulajdonképpen nem is volt rossz.

Ebéd után elindultunk sétálni. Igen kellemes meleg volt, és ez nagyon jól esett, meg kell, hogy mondjam

Sétánk során elértünk egy vonzó tengerparti parkhoz, mely meredek parttal rendelkezett, magas fekvése miatt csodálatos kilátás nyílt a tengerre, és közben üldögélhettünk az árnyas fák alatt, és hallgathattam kedvenc kabócaseregemet, nagyon szeretem a hangjukat, a kabócazenéhez nekem a meleg a szélcsend, és a fenyőillat kapcsolódik. Na meg a nyaralás élménye, a tenger közelsége, és ez most is megvolt itt. Mint mondtam ez egy nagyon kellemes park volt, tele zegzugos sétányokkal és sok-sok pihenőhellyel.

Szóval itt töltöttük a délután egyébként eléggé álmosító szakaszát, de előtte még lemerészkedtünk a partra is, ahol megpróbálkoztunk egy kis fürdőzéssel.

A víz nem volt kifejezetten meleg, de nekem nem is ez volt főképpen a bajom vele, hanem az, hogy a magas sziklákról kellett volna leegyensúlyoznom a vízbe, de a hőmérséklete miatt valahogy nem vonzott az, hogy egy csobbanással belemártózzak a tengerbe, hiszen örültem, hogy érezhetek végre egy kis meleget. Ez a nyár otthon eléggé csapnivalóra sikeredett és olyan jó volt egy kicsit napfürdőzni (mindig csak a meleg ez most úgy hangzik, mintha egy hüllő írása lenne, aki csak a melegben éled fel s érzi jól magát, de valóban talán sokan ki voltunk éhezve a melegre ezen a nyáron.)

Párom azért fürdött egyet, de én a lábmártogatásnál tovább nem merészkedtem. Na jól nézek ki, csak azért menjek bele a tengerbe, mert itt vagyok, akár jólesik, akár nem? Erről aztán részemről szó se lehetett.

A hevenyészett fürdés után visszamentünk abba az imént már emlegetett parkba és ebéd utáni sziesztát tartottunk. Még aludtunk is a padon.

Tovább is van, mondjam még? Most ennyi, mert a végén még megunod s elalszol Te is...

Hozzászólások a beszámolóhoz